Kapcsolat

24 órás segélyvonal:

+36-70-225-2525

Budapest, VI. Nagymező u. 49.
I. em/1. 50-es kapucsengő


Nyitvatartás:
Jelenleg kizárólag időpont egyeztetés alapján.
Ha ránk csörögsz szívesen visszahívunk.

Ultrahang, szívhang, nőgyógyász ajánlás

Fontos, hogy minél tudatosabb döntést tudj hozni!

Ehhez a legjobb szakemberekre van szükséged.
Szívesen segítünk orvos, nőgyógyász ajánlásával!

Bár az abortusz ismert és komoly  vitákat generáló téma, még mindig  vannak olyan területei, amiről nem,  vagy csak keveset beszélünk.

Annak ellenére, hogy ma minden elérhető az interneten, és ezen a   virtuális felületen lehetőség van névtelenül, arctalanul információhoz jutni, mégis a terhességmegszakításnak vannak olyan, a nőkre ható következményei, amiről nem akarunk, vagy nem tudunk beszélni.  Tudjuk, hogy fontos, tudjuk, hogy nem kellene elzárnunk magunkban, de nem akarunk sem magunknak, sem a környezetünknek fájdalmat okozni, így inkább homokba dugjuk a fejünket. Annak ellenére, hogy az abortusz gyakran az első pillanatban jó döntésnek tűnhet, kevesen foglalkoznak azzal, hogy a terhesség megszakítása a nő mentális állapotára milyen hatással van. Ismerjük a lehetséges fizikai kockázatokat, de a lelki következményekről nem beszélünk vagy elbagatellizáljuk őket. Pedig nők tömegei, és egyre gyakrabban férfiak is felismerik, hogy szenvednek az úgy nevezett abortusz utáni szindrómában (PAS = Post Abortion Syndrome), ami a műtétet követő, nehezen körülírható, nagy spektrumú, mégis jellegzetes mentális állapot.

A Tanácsadó Központba bejövő, abortuszon  átesett nők leginkább erre a két dologra  vágynak, hogy így élhessenek, de nem hiszik el, hogy ez lehetséges. Pedig IGEN!

Harmincöt évesen két gyermek anyukájaként, több rossz döntést követően terhes lettem. Az akkori helyzetemben úgy gondoltam nem tarthatom meg a babát, ezért a lehető leggyorsabban jelentkeztem a terhesség megszakításra. Az abortuszt megelőző két hétben próbáltam nem tudomást venni a terhesség jeleiről, csak arra koncentráltam, hogy minél gyorsabban túl legyek rajta, és ha ez megtörténik,  hamar elfelejtsem az egészet. Természetesen ez nem így történt. Pár hónapig a tagadás szakaszában mindenféle mentségek, kifogások kreálásával mentegettem magamat, de ez nem tartott sokáig. Egyre inkább csak a babára, a döntésemre, a tettemre tudtam gondolni. Teljesen összeomlottam, az előzőleg mentségnek használt elgondolásaim hazugságok lettek, nem tudtam túllépni azon, hogy két kisfiú anyukájaként, két csodálatos terhesség után képes voltam ezt tenni, egymagam dönteni a harmadik gyermekem sorsáról. Úgy éreztem ez megbocsáthatatlan, ezek után már nem érdemlek semmit, nincs jogom létezni. Semmilyen kiutat nem láttam és öngyilkos akartam lenni.

Az abortuszom után 7 évvel, miután megszületett a kislányom kezdett el mardosni a lelkiismeretfurdalás, hogy mit tettem. A lelkiismeretfurdalásból súlyos bűntudat lett, amihez társult az az érzés, hogy olyan bűnt követtem el, amire nem létezhet bűnbocsánat, sőt, elkezdtem rettegni a büntetéstől. Ez a kislányom elvesztése képében ette be magát a fejembe, szinte nem tudtam úgy ránézni, hogy ne jutott volna eszembe, hogy mi lenne, ha elveszíteném. Ez a folyamatos stressz – mint később megtudtam – 2 év múlva fizikai tüneteket okozott: hónapokig tartó fülzúgás, szédülés, ami miatt egy idő után megrögződésemmé vált, hogy súlyos beteg vagyok.

Az abortusz egyenes következménye az úgynevezett Post Abortion Syndrome, vagyis az abortusz utáni szindróma. Ennek létezését, valamint lefolyását nem csak a végzetes döntést meghozó kismamáknak kell ismernie, de a dilemmában lévő anyukáknak is egyaránt. A választás szabadsága ugyanis nem más, mint ismerni a választási lehetőségekkel járó következményeket is. Sok esetben az információhoz való hozzáférés és a valódi döntési lehetőségek ismerete már későn valósul meg. Ilyenkor sokkal nehezebb út vár az anyukára. Az abortusz alapvetően egy hazugságra épül. Azt állítja, hogy ha a kismama megszabadul a nem várt magzattól, és „eltünteti a nyomokat”, akkor megoldódik a probléma, és minden mehet tovább ugyanúgy, mint azelőtt. Az emberi lélek és test azonban nem így működik.

A várva-várt, de betegnek diagnosztizált, és a várandósság közepén indukált szüléssel elveszített babák után fellépő üresség nehezen körülírható, gyakran már a szülés alatt fellépő, nagyon intenzív, feldolgozhatatlannak tűnő fájdalom. Ezek  a kismamák és családok kimondatlan terheket hordoznak,  és kevés az a fórum és segítő hely, ahol azokat letehetik, és meggyógyulhatnak.

Néhány évvel ezelőtt Budapesten kaptam egy képet amerikai barátainktól, amely egy szobrot ábrázol: Jézus egy pici babát tart a karjában, s közben másik kezével egy mellette ülő nő kezét fogja, és együttérzően tekint rá. A nő Jézusra néz, csüng tekintetén, és közben fogadja az áradó szeretetet, elfogadást,  gyógyulást. Ez a szobor a szamaritánus asszonyra emlékeztet: ilyennek képzelem azt a pillanatot is, amikor Jézus beletekintett a szamaritánus nő szemébe ott a kútnál, és olyan igazságokat mondott neki, melyekkel ez a nő még soha nem találkozott. Sőt, Jézus felajánlotta neki, hogy megmutatja az élő vizek forrását, amitől soha nem szomjazik meg ismét. A szamaritánus nő élete megváltozott... A szobor üzenete ugyan más, mégis a „történet” végeredménye ugyanaz. Jézus gyengéden tart egy kisbabát a kezében, akit anyukája többé nem foghat meg, nem ölelhet meg. Ez a baba már Jézusnál van, aki vigyáz rá, mégis mindeközben az édesanya hatalmas veszteséget és fájdalmat él át. Egy nő életében talán nincs is nagyobb fájdalom, mint az, ha elveszíti gyermekét – akár saját döntése, akár mások döntése révén, vagy egy váratlan tragédia, például egy vetélés következtében. Ez a szobor kifejezetten olyan nők (és férfiak) számára készült, akik abortusz által veszítették el gyermeküket. A műalkotás célja a gyász, illetve a gyógyulás folyamatának elősegítése. Jézusban megtalálható a megbocsátás, mely tulajdonképpen egy válasz a nő bűnbánatára, valamint az együttérzés, mely gyógyító hatással van az anyukára. Az eredeti bronz szobrot először Grand Rapids-ben, Michigan államban állították fel az ún. „Reménység kertjében” 2001-ben.

Az eltelt 60 évben Magyarországon regisztráltan közel  6 000 000 abortusz történt, így statisztikailag minden második családot érint valamilyen formában. 
A hatalmas érintettség ellenére nem, vagy nagyon keveset beszélünk róla. Fájdalmas, nehezen megfogalmazható, körüljárhatatlannak és gyakran megoldhatatlannak tűnő állapot, ami egy-egy ilyen műtét után a nőben és családban visszamarad. Így marad a csendes tapintat. Mert nem tudunk mit kezdeni vele. Félünk, hogy sebeket tépünk fel, félünk, hogy nagyobb bajt idézünk elő, ha szóba hozzuk. 
Emellett bárhová tekintünk a világban, minden azt sugallja arctalanul, de elég határozottan, hogy jól döntöttél, mert nem kockáztattad a karriered, a párkapcsolatod, a tested, a meglévő gyerekeid biztonságát. Így a nő jogosan gondolja azt, biztosan benne van a hiba, egyedül ő érez így, és senki sem értené meg.  Ezért magában küzd, befelé sír, és fogalma sincs arról, mennyien hordják magukban ugyanúgy ezt a terhet akár 1 hete, akár 60 éve.

Látjuk, hogy a sérülés és a titok hogy gyűrűzik generációról generációra, és hogy sebzi meg a következő nemzedéket, így nem hallgathatunk tovább. Mindenkinek tudnia kell a gyógyulás lehetőségéről, akár ő döntött a műtét mellett,  akár kényszerítették.

Sok abortuszon átesett nő évtizedek múlva is hordozza magában fájdalmát és bűntudatát.

Lehet, hogy nem volt elég információd. Lehet, hogy tele voltál félelmekkel és kétségekkel. Lehet, hogy kényszeríttek. Lehet, hogy jó megoldásnak tűnt, de megbántad. Akármi is az oka, hogy rosszul érzed magad az abortuszod miatt, nálunk beszélhetsz róla.

Nincs korhatár! Akár a múlt hónapban, akár 30 éve volt abortuszod, nálunk beszélhetsz róla. Vagy ha inkább hallgatnál, veled hallgatunk.

Közöttünk is van olyan, aki maga is átélte és kigyógyult az abortusz utáni depresszióból.

Adj magadnak esélyt a gyógyulásra.

Gyerekkoromban az volt minden vágyam, hogy szerető családban élhessek, ahol  megértenek, elfogadnak, szeretet kapok. De sajnos  a mi családunk nem ilyen volt. Igazán szerettem a gyerekeket, és arról ábrándoztam, ha nekem egyszer majd családom lesz, abban a szeretet, a megértés és az elfogadás lesz a legfontosabb. Azután bekopogtatott a szerelem. A barátommal egy szórakozóhelyen ismerkedtem meg, (ekkor 20 éves voltam).
Egy hónap találkozgatás után mélyebbé vált a kapcsolatunk, aztán több évig éltünk együtt. Nagyon szerelmes voltam, és nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy kisbabát várok. A párom először még nem reagált semmit, de később  azt mondta, hogy nem örül, és nem szeretné a picit. Azt gondoltam, hogy csak megijedt és időre van szüksége. De nyomatékosan a tudtomra adta, hogy semmiképp sem szeretné, ha megszületne a baba. Később pedig választás elé állított: vagy ő, vagy a baba. Számomra ez nagyon nehéz időszak volt. Egyedül éreztem magam a problémámmal, senki nem állt mellém, senki nem támogatott. Teljesen összetörtem, mert nagyon szerettem volna megtartani a kisbabámat.

„Aznap este szinte semmit nem aludtam. A pocakomat simogattam és elmondtam a kisbabámnak, hogy mennyire szeretem, és nagyon sajnálom, ami történni fog.”

Az abortuszról akkor még nem tudtam semmit és nem is kaptam senkitől semmilyen információt. A műtét előtti napon be kellett feküdnöm a kórházba. Aznap este szinte semmit nem aludtam. A pocakomat simogattam és elmondtam a kisbabámnak,hogy mennyire szeretem, és  nagyon sajnálom, ami történni fog.  A műtét után, ahogy felébredtem, megállíthatatlanul sírtam, mert rám szakadt, hogy mit tettem és ezt már soha többé nem tudom meg nem történtté tenni,  visszaváltoztatni. Ahogyan a kórházból hazaértem nagyon mély depresszióba zuhantam.Többnyire csak feküdtem és sírtam. Folyton az kavargott bennem, hogy engedélyt adtam arra, hogy megöljék az én kisbabámat! Iszonyúan fájt a műtét helye, de a lelki fájdalom sokkal erősebb volt. Hatalmas ürességet éreztem magamban. Gyertyát gyújtottam és gyászoltam. img66A párom ezt nem értette. Azt mondogatta, hogy másnak is volt már abortusza és hamar túl lett rajta. A kapcsolatunk erősen megromlott, már nem tudtam úgy viszonyulni  hozzá, ahogyan előtte. Hosszú hónapokkal később,  amikor már egy picit jobban lettem, csak arra tudtam gondolni, hogy vajon lehet-e még kisbabám?!  Azt hittem,  csak egy baba enyhítheti a fájdalmamat.
A barátom látta, hogy mennyire szenvedek és azt mondta, ha lesz újra kisbaba, akkor hát legyen. Két év, rengeteg negatív teszt és sok-sok sírás után, újra állapotos lettem. Az örömöm leírhatatlan volt. Akkor még nem voltam hívő, de hangosan kiáltva köszöntem meg  Istennek az új kis életet a szívem alatt, és megígértem, hogy soha-soha nem fogom eldobni a kisbabámat. Körülbelül egy hónap elteltével a párom közölte, hogy mégsem szeretné a picurt. Akkor már tudtam, hogy történjen bármi, soha nem megyek újra abortuszra.
Egy újsághirdetésben találtam rá  a Terhességi Tanácsadó Központ-ra, ahol ingyenesen, bizalmasan segítenek válságterhességben lévő lányoknak, információval és sok egyéb dologgal. Kicsit szomorú voltam, hogy nem hamarabb találtam rá. A kapcsolatom  a barátommal, rohamosan romlott, ezért ellátogattam a központba, ahol  nagy szeretettel fogadtak. Beszélhettem az abortuszomról,  megértőek voltak velem és kaptam segítséget, hogy egyedül  is gondoskodhassak a babámról. Később elhívtak egy Istentiszteleti alkalomra, ahol Isten nagyon mélyen és valóságosan megérintett. Ekkor voltam a hetedik hónapban. Megtértem, elfordultam a régi életemtől és átadtam magam Jézusnak. Csodás új kezdet volt ez a számomra, végre betöltődött az a fájdalmas űr a szívemben. A központban elvégeztem egy abortusz utáni bibliatanulmányozó tanfolyamot, ezzel kezdődött meg a gyógyulásom. Megértettem, hogy az abortusz súlyos bűn, de nem kell miatta bűnhődnöm, mert Jézus pont azért jött el, hogy megszabadítson bűneim terhétől, azért halt meg a kereszten, hogy engem megváltson, megbocsátva bűneimet. Felszabadító érzés volt, hogy számomra is van bűnbocsánat!  Ezért tudtam magamnak is megbocsátani. Az életem lassan kezdett rendeződni.
Hamarosan megszületett a kislányom, Emese, aki hatalmas öröm volt számomra! Sokszor miközben aludt, néztem a gyönyörű kis arcát és azon tűnődtem, vajon milyen lehetett volna a másik babám.Később én is részt vettem tanácsadóként a központ munkájában és rengeteg lánnyal beszéltem, akik abortuszon gondolkodtak. Sok kisbaba menekült meg azáltal, hogy elmondtam nekik az én történetemet, miken mentem keresztül. A Bibliát olvasva , Istentől egy igeverset kaptam  üzenetként: a Rómabeliekhez írt levél 8. részének 28. igeverse volt az:  „ azoknak pedig, akik Istent szeretik, minden a javukra van”. Isten annyira csodálatos és kegyelmes,  még ezt a rossz döntésemet is tudta jóra használni, azért hogy egyre több kisbaba megmenekülhessen meg . A párommal rengeteg huzavona után teljesen megromlott a kapcsolatom. Hosszú ideig egyedül neveltem a kislányomat. Később megismerkedtem egy keresztény fiúval, akivel másfél évig jegyesek voltunk , de nem volt köztünk testi kapcsolat a házasságig. Értékes, csodálatos idő volt számomra ez a várakozás: tele izgalommal és reménnyel. Majd összeházasodtunk és azóta született egy kisfiunk is, Máté. Nagyon boldog vagyok, mert  úgy érzem,beteljesült a gyerekkori álmom: végre szerető családban élhetek férjemmel és gyermekeimmel.
A ráadás pedig, amit annak idején még álmodni sem mertem,hogy mindennap megtapasztalhatom Isten hatalmas kegyelmét és szeretetét, ami az igazi boldogság számomra.

Simon Andrea
Kétgyermekes édesanya,
a Kiáltás az Életért Egyesület vezetőségében szolgál, abortuszon átesett nők lelkigondozását, tanácsolását végzi.

Ez a weblap sütiket (cookie) használ. Amennyiben folytatod a weblap olvasását, ezzel hozzájárulsz a sütik használatához. Többet megtudhatsz róla itt   Elfogadom